|
igaz barátok
2009.08.18. 18:04
- Jó reggelt, szépségeim! Jól aludtatok? – lépett az istállóba Emma.
- Addig úgysem lesznek elégedettek, amíg nem kaptak reggelit – szólt Flora egy vasvillányi széna mögül.
- Van benne valami – mosolygott Emma. – Akkor lássunk is neki!
- És hogy megy a tanulás?
- Jól. Egyelőre még fent tudom tartani a farmot, van időm a tanulásra és rengeteg a szabadidőm, ami furcsa, de különösebben nem zavar. Szóval minden rendben!
- Akkor jó – nyugtázta Flora. – Csak, mert lenne egy újabb bértartó, aki szívesen idehozná a lovát, és nem akartam, hogy esetleg teher legyen.
- Ugyan, Flora. Hiszen ez a farm gyakorlatilag a tiéd és Tommyé is – egyenesedett fel Emma az egyik bokszból kilépve. – De azért jó, hogy szóltál. Milyen lóról van szó?
- Egy arab kanca, a neve Sába. Nagyon kezes, imádja a gyerekeket és türelmes.
- Versenyló?
- Már nem, úgy tudom, hogy visszavonult, mert egyszer úgy lesérült, hogy alig tudták megmenteni. Teljesen felépült, de a gazdája nem akart kockáztatni.
- Meg is értem – mondta elgondolkodva Emma, miközben kisétáltak a karámokhoz.
- Befogadjuk?
- Ez csak természetes, nem? – mosolygott a lány. A kerítésre támaszkodott, elbűvölte a lovak látványa. Tekintetével hosszasan követte Marcipán vágtató alakját, és felsóhajtott. Flora gyors pillantást vetett barátnőjére; ez a sóhaj mindent elárult neki. Jól tudta, Emma soha senkinek nem vallaná be, hogy még mindig halálosan szerelmes abba a srácba, aki Párizst választotta helyette – még saját magának sem. De az ilyen pillanatok leleplezték, hiszen látszott rajta, hogy szomorú, amikor visszagondol a közös percekre. Flora azt is észrevette, hogy Emma két éve egyszerűen képtelen önfeledten, szívből nevetni, azt viszont még ő sem tudta, ezen hogyan változtathatna.
- Szerinted Zafir indulhatna a helyi díjlovagló versenyen? – törte meg a csendet Emma.
- Megvan hozzá a tehetsége, az a kérdés, hogy neked megvan-e.
- Régen lovagoltam már ilyen stílusban, de azt hiszem, menni fog. Csak kell egy kis gyakorlás.
- Akkor rajta! Úgy tudom, a verseny két hét múlva lesz. Jobb, ha mielőbb elkezded a felkészülést.
- Igenis, főnök! Már itt se vagyok – szalutált Florának, majd sietős léptekkel megindult az istálló felé.
A férfi figyelmesen - szinte minden egyes szót külön-külön elemezve - újra átolvasta a levelet. Ebben a néhány sorba ott volt két hosszú év öröme, bánata és az a mérhetetlen fájdalom, ami szüntelenül mardosta a szívét.
Drága Szerelmem!
Rettenetesen hiányzol, persze erről egyedül én tehetek... Nem tudom, egyáltalán akarod-e, hogy a világon legyek azok után, amit műveltem. Mióta Párizsba jöttem, hírt se adtam magamról, pedig ha tudnád, hányszor szántam már rá magam, de valami mindig megállított.
Franciaország gyönyörű! Pár barátommal rengeteg helyen jártunk, amikor időnk engedte. A szállásunkról be lehet látni az egész várost, sőt teljes pompájában elénk tárul az Eiffel-torony. Leírhatatlan látvány esténként, az erkélyről nézve! Bárcsak itt lehetnél, hogy lásd! Gondolj csak bele, milyen csodás lenne...
Képtelen vagyok most többet írni, már így is remeg a kezem,ahogy visszaolvasom e sorokat.
Nagyon szeretlek, ezt ne feledd!
Sokszor csókol:
Adam
Alig akarta elhinni, hogy tényleg képes volt ilyen őszíntén leíni a gondolatait. Egy pillanatra talán a szíve is kihagyott, amikor megjelent előtte a ”küldés” gomb. Hihetetlen, hogy egyetlen röpke perc néha hosszú éveknek tűnhet. Végül megtette, bár nagy akaraterő kellett hozzá. Remélte, választ is kap, de nem élte bele magát túlságosan.
- Emma, merre vagy? Emma! – Flora belépett az apró dolgozószobába. – Hát itt vagy!
A lány az asztalnál ült, és meredten bámulta a számítógép képernyőjét.
- Jól vagy? – kérdezte Flora aggódva, amikor meglátta barátnője szemében a könnyeket. Emma kézfejével a monitor felé intett, de nem szólt semmit. Flora közelebb lépett. Egy pár soros levelet látott. Gyorsan átfutotta, és önkéntelenül is elmosolyodott, amint megpillantotta az aláírást.
- Most mit tegyek? – szipogta Emma. – Két év után... De én már nem szeretem őt.
- Ha ezt elhiszed magadnak, akkor rettentő nagy hazudságban élsz – mondta lassan Flora.
- Tessék?
- Jaj, ne már! Lerí rólad, hogy még mindig halálosan belé vagy esve. Miért olyan nehéz ezt bevallani? Láttad volna magad néhány nappal ezelőtt a karámoknál, vagy akár csak most...
- Jól van, felfogtam! – vágott Emma Flora szavába. – Igazad van. Tényleg szeretem, de akkor sem tudom, mit csináljak.
- Szerintem az a legjobb, ha mihamarabb visszaírsz neki.
- De mégis mit?
- Istenem, hát az én barátom?! Gondolkodj egy kicsit, biztosan történtek olyan dolgok a két év alatt, amit szívesen megosztanál vele, nem? – méltatlankodott Flora.
- Oké, értem! Amúgy miért is kerestél az előbb?
- Oh, nem érdekes. Megoldom magam is – legyintett Emma felé.
- Biztos? – kérdezte a lány gyanakodva.
- Igen, persze. Te csak maradj itt, és levelezgess! – kacsintott rá Flora, majd sarkon fordult, és eltűnt az ajtó túloldalán.
Emma még sokáig nézegette az e-mailt. Végül rászánta magát, hogy ő is írjon egy levelet Adamnek. Ügyelt arra, hogy mindent, ami számára fontos volt, megemlítsen. Így hát írt a farmról – az egyre bőrülő vállakozásról, a lovakról – főleg Zafirról, különféle versenyekről, és persze arról, hogy mennyire hiányzik neki a fiú. Elpirult, mikor szemügyre vette alkotása terjedelmét, de összeszedte minden bátorságát, és elküldte.
Már csak három nap volt a versenyig. Emma keményen edzett Zafirral. Flora nagyon jó tanárnak bizonyult; segített barátnőjének kijavítani azokat a hibákat, melyek a gyakorlás hiányát bizonyították.
Eközben az istállóban valami nem mindennapi dolog vette kezdetét.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum