|
Igaz barátok
2009.02.15. 21:16
Újabb szerelem, vagy mégsem? Hétfő volt. Flora majd kibújt a bőréből. Alig várta, hogy elmeséljen mindent Emmának az elmúlt napjáról. Tommy elhívta moziba, és ez olyan élmény, amit feltétlenül ki kellett beszélni.
- Gyere! – karolt gyorsan barátnőjébe az udvaron.
- Na, de hová megyünk?
- Kíváncsi vagy a részletekre, nem? – meg se várta a választ. – Akkor gyere! – félrevonta Emmát, és elkezdett mesélni.
- Ne csigázz!
- A mozi előtt még rengeteg időnk volt, ezért meghívott a közeli cukrászdába. Jót beszélgettünk, majd visszamentünk a mozihoz. A film alatt egyszer csak megfogta a kezem… - Emma legszívesebben felsikoltott volna. – Aztán, amikor vége lett a filmnek, sétáltunk egyet a városban. És képzeld… - közelebb lépett, hogy barátnője fülébe súgjon valamit.
- Nocsak, kik vannak itt! – a lányok arcáról eltűnt a mosoly. – A kis újoncok. – egy csapat fiú állt előttük. Ők voltak a suli, sőt a környék rémei. A két lány elfordult tőlük, és megfogták egymás kezét. – Nézzétek, hát nem édesek! – gúnyolódott Mike, a bandavezér. – Mondjátok csak, mit csinál ilyenkor a ti kis Istenetek?
- Biztosan otthon ücsörög, és az üveggömbjén keresztül figyeli az ő kis követőit – válaszolt az egyik fiú. Ezen jót nevettek. Emma összeszorította a száját, majd Florához fordult.
- Te hallottál valamit?
Flora lassan ránézett, nagyot nyelt, és halkan válaszolt. – Nem.
- Akkor jó, mert én sem - ezzel már indultak is, de Mike megragadta Emma karját.
- Na ide figyelj…
- Engedd el! – sikította Flora. A fiú szúrós pillantást vetett rá, mire az hátraőrölt. Emma egyre erősebbnek érezte karján a szorítást, de amikor Mike ismét ránézett, az arca nem árulkodott fájdalomról vagy kétségbeesésről. Sőt a tekintete merész volt; áradt belőle az elszántság és a megvetés.
- Ilyen lány kellene a bandába – mosolyodott el Mike. Pár ijesztő másodpercig nem történt semmi, majd Emma hirtelen a fiú arcába köpött.
- Köpök a bandádra! – mondta nagyon lassan. Mindenki döbbenten figyelte az eseményeket. Egyszer csak a fiú megragadta a nyakánál fogva.
- Te kis csitri! – ekkor egy erős kéz szorítását érezte a jobb vállán, ami el is rántotta a lánytól, úgy, hogy a földön kötött ki. – Hé, Adam, öreg cimbora! – nézett fel.
- Ne áltasd magad! – szólt a fiú megvetően
- Ugyan már, hisz haverok vagyunk – Mike felállt, és leporolta magát.
- Soha nem voltam a haverod – közelebb lépett, és megfogta Mike gallérját. – Meg ne lássalak még egyszer a kilencedikesek közelében. Most pedig tűnj el… és vidd a bandádat is!
- Jól van, na! Gyerünk fiúk! – utasította barátait, majd távoztak. Adam még egy darabig figyelte őket, aztán a lányokhoz fordult. Vonásai azonnal kisimultak, ahogy rájuk nézett.
- Jól vagytok? – azok némán bólogattak. – Bátor voltál – mondta kedvesen Emmának. – De jobb, ha távol maradtok tőlük. Csak azért vannak még itt, mert a szüleik tehetősek, és a sulinak kell a támogatás. Vigyázzatok velük!
- Úgy lesz – válaszoltak egyszerre.
- Nekem mennem kell órára – mosolygott Adam. – Sziasztok!
- Köszönöm – szólt utána Emma. A fiú csak bólintott. A lány figyelte, ahogy egyre távolodik
- Elcsavarta a fejed a lovagiasságával, ugye? – évődött vele Flora.
- Hogyan? – eszmélt fel Emma.
- Felejtsd el! – legyintett. – Menjünk, nekünk is óránk van.
Emma nem tudta kiverni a fejéből a fiút, aki megmentette. Teltek-múltak a napok, a lány pedig egyre szomorúbb lett. Mindig, amikor kiértek az udvarra, reménykedve tekintett körbe, hátha meglátja valahol. De a remény csillagocskái minduntalan kihunytak, és Emma kezdett egy kicsi irigykedni Florára, akinek már ott volt Tommy. Ő is vágyott volna a szerelemre, de eddig még nem kapta meg. És most itt volt ez a fiú… - Adam! – suttogta néha, ha egyedül volt. Vajon látja még valamikor?
Ismét közeledett a hétvége, és Emma úgy döntött, elfoglalja magát, hogy ne gondoljon folyton álmai lovagjára. És erre a számára legjobb kikapcsolódási módszert választotta; a lovaglást! Florával rendszeresen eljártak a külváros szélén lévő kis tanyára, ahol az oktatójuk, Esther, és kedvenc lovaik; Selymes, Vadóc és Herceg várták őket. Emma, amikor csak lehetett, Herceget, a nagy és jámbor kedvencét lovagolta, ez most is így volt.
- Esther, nem járhatnánk egyet a tanya körül? Muszáj kikapcsolódnom! – kérlelte a lány barátnőjét.
- Na jó, nem bánom, végül is gyönyörű időnk van – mosolygott a nő. Gyorsan felnyergelték a lovakat, majd nekivágtak az erdőnek. Emma hosszú idő után most érezte először, hogy a fejében kavargó gondolatok elülnek, és képes másra is koncentrálni a problémáin kívül. Egy valamit azért hiányol; Florát. Ő is szívesen lovagolt volna, de otthon kellett segítenie. Sajnos annak a kellemes kétórányi lovaglásnak hamar vége lett, és Emma csalódottan vette tudomásul, hogy a lovakat olyan tisztára csutakolta, hogy már alig maradt szőr rajtuk, sőt a bokszokat is csillogóvá varázsolta, így hát elbúcsúzott Esthertől, és hazaindult.
Másnap az iskolában sportnapra készültek, így nem volt tanítás, de mindenkinek kötelezően meg kellett jelenni. Volt akadályverseny, futás, foci, kosárlabda, pom-pom-bemutató, minden, ami sport. Emma és Flora egyszer Tommy-nak szurkolt a focipálya lelátóján, egyszer meg a barátnőik; Amy, Samantha, Sarah és Lisa bemutatójában gyönyörködtek. Mindenki nagyon jól érezte magát. Emma csodálkozott, hogy már nem is gondol annyit Adamre, de kár volt ezt firtatnia, mert meglátta a fiút a kosárcsapatban. Szíve hevesen vert, ahogy figyelte, hogyan vezeti a labdát a palánk felé.
- Emma, segítenél? – Mrs. Thomas, a földrajz tanár zökkentette ki gondolataiból.
- Persze! – átvette a hatalmas dobozokat a nőtől, és már indult is.
- A tanáriba vidd, kérlek!
- Rendben – végre egyedül volt. Senki sem zavarta, nyugodtan álmodozhatott. Szerette az ilyen különleges napokat, igazából mindegy, csak tanulni ne kelljen. Miután elvitte a dobozokat, elidőzött egy kicsit a folyosón. Végignézte a faloniújságra kirakott rajzokat, felhívásokat. Minden egyes szót alaposan tanulmányozott. Fejében a gondolatok újra szárnyra keltek, vegyes érzelmekkel gondolt mindenre és mindenkire. Az időérzékét teljesen elvesztette, így sietni kellett, már fél órája, hogy elküldték a dobozokkal. Vajon hiányzik valakinek? Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is figyelt az irányra. Ahogy befordult a sarkon, összeütközött valakivel. Adam volt az.
- Bocs, jól vagy? – a fiú arca most teljesen más volt. Aggódva fürkészte a lányt, aki egy szót sem szólt, csak az ő szemébe nézve állt, mint egy szobor. – Hahó – intett kezével Emma arca előtt. A lány zavartan megrázta a fejét. – Minden rendben?
- Igen – felelte gyorsan.
- Biztos?
Emma bólintott.
- Már mindenki téged keres, mit csinálsz itt?
- Csak egy kis nyugalomra vágytam.
- Értem... Oh, még be se mutatkoztam. A nevem Adam Marshall – mosolygott. Ismét olyan volt, mint az első találkozásukkor. – Az öcsémet már ismered.
- Emma Cooper.
- Emma... – ismételte lassan. – Szép név. – A lány elpirult. Adam visszakísérte az osztályához. – Hát akkor én megyek is. Találkozunk még? – kérdezte halkan. A hangjából melegség áradt.
- Biztosan – válaszolt Emma suttogva. Egymásra mosolyogtak, majd a fiú visszament a csapatához.
A következő napokban egyre többször futottak össze az udvaron, a folyosón vagy iskola után. Flora sokszor megmosolyogta az ilyen pillanatokat. Örült, hogy végre barátnője is talált valakit, főleg, hogy úgy látta, a fiú érzelmei sem semlegesek Emma iránt.
Elérkezett a december.
- Szia – köszönt Adam, amikor meglátta Emmát.
- Szia.
- Mit csinálsz? – érdeklődött, és az asztal fölé hajolt, hogy lássa a lány füzetét.
- Matek – válaszolt Emma nem kevés undorral a hangjában. Adam felnevetett.
- Segítsek?
Emma elhúzta a száját, és újra a füzetbe merült.
- Hallgatás, beleegyezés – ezzel a fiú leült mellé. Emma szíve hevesen vert, ahogy Adam átnézve a válla fölött szemügyre vette a példákat. Teltek-múltak a percek, és a lány meglepődve tapasztalta, hogy érti az anyagot.
- Most már haza kell mennem. Köszönöm a segítséget – mosolygott, és felállt az asztaltól.
- Nincs mit.
Tekintetük szorosan egymásba fonódott, ahogy ott álltak a csendes udvaron. Emma tudta, hogy mennie kell, de egyszerűen képtelen volt elszakadni a fiú érzelmekkel teli tekintetétől. Adam lassan közelebb lépett hozzá. A lány nagyot nyelt, amikor Adam átölelte a derekát. Aztán már csak a fiú gyengéd csókját érezte ajkain. Szíve majd kiugrott a helyéről. A csók egyre hevesebb lett, de nem tolakodó. Fogalma sem volt, meddig tartott, de bárcsak sose ért volna véget.
- Mennem kell – szólt hirtelen remegő hangon. Gyorsan felkapta táskáját, és elfutott. Szaladt, amíg csak a lába bírta. Szíve még mindig hevesen vert, a feje zúgott a sok gondolattól. A csípős decemberi szél marta az arcát, de nem érdekelte. Minél előbb otthon akat lenni. Adam nézte, ahogy távolodik. Talán elsiette a dolgot? Nem tehetett róla, őrülten szerette a lányt. – Idő kell neki – gondolta, majd körbe nézett. Ott állt egyedül az iskola udvarán, mellette a szél incselkedve játszadozott a lehullott falevelekkel.
Emma már éppen felment volna a szobájába, amikor megjelent Mrs. Cooper.
- Hová, hová?
- Szia anya... – szólt zavartan a kislány.
- Minden rendben? – Mrs. Cooper aggódva szemlélte lánya kipirult, zavarodott arcát, és szanaszét álló haját.
- Igen, csak siettem – vágta rá Emma.
- Azt vettem észre.
- Most viszont megyek, ha vége a vallatásnak, mert sok a leckém – kényszerítette magát, hogy mosolyogjon, majd felrohant az emeletre. Bevágta maga mögött szobája ajtaját, elfordította a fulcsot, a táskáját pedig ledobta a sarokba. – Megcsókolt! – gondolta, miközben leheveredett az ágyára. – Most mi legyen? Szeretem? Egyáltalán akarom, hogy szeressen? – ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak benne. – Eddig olyan jól ment minden...de jobb, ha elkerülöm.
Két héttel később már mindenki az ünnepekre készült. Samantha családja nagyon gazdag volt, így hát nem is csoda, hogy az iskola összes diákja szívesen csatlakozott volna baráti köréhez. Samantha egyáltalán nem volt felvágós, szeretett barátkozni, és jó emberismerő volt. Azonnal észrevette, hogy ki miért akar vele lógni. Mindig nyíltan megmondta a véleményét, senki sem menekülhetett. De a futótűzként terjedő hír, hogy a családja hatalmas karácsonyi partit szervez, csak fokozta a hangulatot. Samantha az egész osztályát meghívta, mindenkit külön névre szóló meghívóval értesített.
- Flora!
- Oh, szia Adam!
- Szia. Nem tudod véletlenül, hogy mi a helyzet Emmával?
- Mi lenne vele? – kérdezte értetlenül Flora.
- Neked nem mondott semmit? – habozott Adam.
- Miről?
- Nem érdekes! – vágta rá gyorsan a fiú.
- Nem értelek.
- Majd Emma elmeséli, ha akarja. Amúgy ő hol van most?
- Hazaindult, talán az udvaron még elcsípheted.
- Nagyon köszönöm! – már rohant is a lépcső felé, amikor meglátta Tommy-t. – Hello, öcskös.
- Szia – Tommy zavartan nézett bátyja után, aki veszélyes sebességgel száguldott le a lépcsőn. Meglepetten nézte szerelme arcát. Flora közelebb ment hozzá, és belekarolt a fiúba.
- Ezt látnunk kell! – ezzel magával rángatta Tommy-t az udvarra.
Néhány perccel később már látták is Adamet, amint megpróbálja utolérni Emmát.
- Emma, várj már! – kiáltott utána. A lány megállt. – Elárulnád, hogy miért kerülsz engem?
A lány félve nézett Adamre. Ahogy tekintetük találkozott, rögtön leszegte a fejét.
- Vagy ne reménykedjek, hogy választ kapok? – kérdezte a fiú. Emma mély levegőt vett, és ránézett.
- Már nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt – suttogta alig hallhatóan.
- Értem – Adamet láthatóan szívenütötte a felelet, de nem erőltetett volna semmit. Bólintott, majd sarkon fordult, és átvágott az udvaron. Emma hosszasan nézte, amint távolodik.
- Gyerünk, menj utána! – szugerálta messziről Flora, Tommy mosolyogva figyelte őt. Elkezdett esni a hó. Hatalmas pelyhekben szállingózott alá. Emma az égre emelte tekintetét. Felsóhajtott, és elindult haza. Hirtelen gyorsabb tempóra váltott, és csak szaladt, a hó fagyosan a szemébe mart, könnyek peregtek az arcán, ő pedig el akart bújni a világ elől, a gondok és a szerelem elől, ami vak, reménytelen, és kétséges volt számára.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum