|
Igaz barátok
2009.02.15. 21:04
Flora és Emma kicsi koruk óta a legjobb barátnők voltak. Szinte egy percre sem szakadtak el egymástól. Két külön személyiség, mégis nagyon sokban hasonlítottak. Például itt van a lovak iránti szeretet; egész életükben arról álmodoztak, hogy majd egyszer ezekkel a csodálatos állatokkal dolgozhatnak, esetleg, ha a sors is úgy akarja, nekik is legyen sajátjuk. Két tini, akik most nagy kihívás előtt állnak. Egy teljesen új világ tárul eléjük, mindent újra kell kezdeniük, mint néhány éve, amikor először lépték át az iskola küszöbét. Nagy szerencséjük volt, hogy ugyanabba az ohioi gimnáziumba vették fel őket.
Vége lett a nyárnak és azon kapták magukat, hogy az új iskolájuk felé sétálnak egy napfényes őszi reggelen.
- Vajon milyenek lesznek az osztálytársak? – morfondírozott Emma.
- Nem tudom, de én a tanároktól jobban tartok.
- Nem értem, miért, hiszen százszor jobb tanuló vagy, mint én és…
- Na, ez egy csöppet túlzás! – vágott barátnője szavába Flora. Emma felsóhajtott.
- Hát itt volnánk.
A portán megtudták, hogy hová kell menniük. Remegő lábakkal mentek fel a hosszú, kanyargós lépcsőkön. Még az osztálytermük előtt is elidőztek egy kicsit, de hamar rájöttek, hogy ez nem mehet így sokáig. Flora mély levegőt vett, és benyitott. A gyerekek riadtan kapták fel fejüket, pár másodpercig hatalmas csönd lett. Majd megkönnyebbülten, - hogy nem az osztályfőnök jött be -, folytatták félbemaradt beszélgetéseiket. A két lány is fellélegzett, de egy kicsit rosszul is esett nekik, hogy nem foglalkoznak velük. Egyszer csak egy csinos, kreol bőrű, fekete hajú lány lépett hozzájuk.
- Sziasztok! – mosolygott. – a nevem Lisa Parker.
- Szia. – köszöntek kórusban.
- Én Flora Thomson vagyok, ő pedig a legjobb barátnőm, Emma Cooper.
- Üdv a csapatban! – egy fiú állt mellettük. Kellemes hangja jó érzéssel töltötte el a lányokat. Világosbarna haja, sötét szeme és a mosolya jól illett az arcához. Mindhárman csak mosolyogni tudtak, egy hang sem jött ki a torkukon. – Tommy Marshall vagyok.
A beszélgetést az osztályfőnök szakította félbe. – Jó reggelt, gyerekek!
- Jó reggelt, tanár úr! – feleltek egyszerre a tanítványok. Mindenki vigyázban állt a padja mellett.
- Ne feszengjetek, üljetek csak le. – szólt kedvesen a férfi, mire mindenki helyet foglalt. – A nevem Nicholas Hill. Nem messze lakok innen, harmincöt éves vagyok, matematika, fizika, informatika szakos tanár – a gyerekek szája tátva maradt – na nem kell félni, nem eszek meg senkit – nevetett Nicholas. – De meséljetek ti is egy kicsit magatokról. Mondjuk kezdjük veled – mutatott egy fiúra. Az felállt, és elkezdett mesélni. Emma gyorsan összeszámolta, hányan vannak az osztályban. Tízennyolc; kilenc lány, kilenc fiú. Ilyet sem tapasztalt még; egyenlőek az arányok. Világ életében a lányok voltak fölényben, amióta iskolába járt. Nem mintha bánta volna bármelyik felállást is.
Ez a nap nem volt vészes. Mr. Hill próbált minél jobban összekovácsolódni osztályával, ezen kívül megismerték a házirendet, az iskola nagy részét és egymást is. Flora azon kapta magát, hogy folyamatosan Tommy-t figyeli. Ha találkozott a tekintetük, kedvesen mosolyogtak a másikra. Természetesen ezek a pillanatok nem kerülték el Emma figyelmét sem. Egyből tudta, mi lesz ebből, ráadásul elég hozzá pár nap, ha Tommy is úgy érez, mint Flora. Alig várta már, hogy lássa őket együtt. Ha pedig mégsem menne olyan könnyen, akkor majd ő rásegít.
Az első napokban még nem történt semmi. Flora ugyanúgy a többi lánnyal lógott a szünetekben. Barátnője ezt kivételesen nem nézte jó szemmel, de a lánynak ebből semmi sem tűnt fel. A napok egyre nehezültek, de a gyerekek legnagyobb meglepetésére minden tanár rettentő kedves volt velük. Emma mindig is gyűlölte a franciát, de Miss Wolf fantasztikusan tanított, így lassan már a kedvence lett a nyelvóra. Flora a matekért nem rajongott túlzottan, de Mr. Hill nagyon segítőkész volt, szinte minden szabad percét hajlandó volt tanítványaira áldozni.
Egyik reggel Emma később ért be. Ahogy az osztályba lépett, megpillantotta Florát, amint Tommy mellett ül, és önfeletten nevet. A fiú valami vicces megjegyzést tett, ami nagyon felvidította. Emma mindent megadott volna, hogy tudjon olvasni a szájukról, ahogy csendesen beszélgettek. Habozott egy percig, vajon odamenjen-e köszönni. Nem akarta őket megzavarni, de barátnője még azt hiszi, hogy megharagudott rá, amiért egy fiúval lóg, ezért inkább átmasírozott a termen.
- Sziasztok! – mosolygott kedvesen, ahogy elhaladt mellettük.
- Szia! – köszöntek vissza egyszerre.
- Azt hittem, már nem is jössz. Mi történt? – érdeklődött Flora.
- Ó, semmiség, csak egy kicsit hosszúra nyúlt a reggel.
- Értem.
Nem folytathatták, mert belépett Mr. Bennett, a magyar tanár. A gyerekek szétrebbentek, ki-ki a saját helyére sietett. A férfi végigmérte az osztály minden tagját tetőtől talpig.
- Üljetek le – szólt végül. – Ugye mindenki készült a dolgozatra? – csend volt, mindenki mélyen hallgatott. Már egy teljes hónapja jártak iskolába és tapasztalataik szerint egyik-másik tanár nagyon is gyors tempót diktált a tanulás szempontjából, de nem bánták, mert jól tanítottak. Így ezzel a kis röpdolgozattal sem lehetett gond.
Emma alig várta a fizikaóra végét. Előző szünetben képtelen volt elcsípni Florát egy kis beszélgetésre, mert felküldték a könyvtárba.
- Olvassátok el a tízedik leckét a könyvben, és készítsétek el a hozzá tartozó feladatokat a füzetbe – utasította őket Mr. Hill, majd felállt, és kiment a teremből. Rögtön hatalmas zsivaj támadt.
- Flora, várj! – Emma alig érte utol barátnőjét a folyosón.
- Igen?
- Csatlakozol? – kérdezte a lány egy sajtos szendvicset és egy almát szorongatva a kezében.
- Persze! – mosolygott Flora. Pár perccel később már kint ültek a megszokott helyükön – egy asztalnál kedvenc fájuk tövében –, és önfeledten nevetgéltek.
- És mi a helyzet Tommy-val? – terelte el a szót Emma. Alig várta, hogy végre feltehesse ezt a kérdést. A hatás nem maradt el.
- Mi lenne? – Flora arca lángolt.
- Ugyan már! Lerí rólad, hogy fülig szerelmes vagy belé.
- Nem is…
- Ne etess ezzel, úgysem válik be! – nevetett barátnője. – Sokkal jobban ismerlek annál! Valld be, hogy szereted!
- És, ha igen? Miért baj az? – sóhajtott Flora.
- És most mi lesz?
- Mi lenne? Ő is szeret és…
- Ezt ő mondta? – érdeklődött Emma.
- Nem, de látszik rajta. – vallotta be halkan a lány.
- Ez igaz.
Hirtelen megszólalt a csengő; a szünetnek vége. A gyerekek vonakodva vették tudomásul, hogy vissza kell menniük az osztályaikba. Emma érdeklődve figyelte, ahogy a mellette ülő Flora hogyan kommunikál Tommy-val a másik padsorból. Először csak néha-néha egymásra mosolyogtak, de ahogy teltek-múltak a percek egyre jobban mocorogtak. Végül Tommy megkockáztatta a példamutató fiú szerepét, és a francia füzete sarkára firkantott valamit. Letépte a papírdarabkát, összegyűrte, és az előtte ülő Davidhez vágta, aki értetlenül fordult hátra.
- Add oda Florának! – mondta némán a fiú a földön heverő papírgalacsinra mutatva. David engedelmesen átadta a lánynak a levelet. Flora izgatottan bontogatta, Emma is kíváncsian odahajolt, hogy lássa a cetli tartalmát. – Je t'aime. – ez állt rajta. Flora fülig pirult, Emma szélesen mosolygott, Tommy pedig örült, hogy szerelme boldog.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum