eweles - G-Portál

..::Törzsfejlõdés::..

..::Törzsfejlõdés::.. : A lovak törzsfejlõdése

A lovak törzsfejlõdése

2008.08.26. 12:36

Az Egyesült Államok déli részén 1967-ben egy csontvázat találtak az eocén kori kõzetrétegekben. Ez volt az Eohippus, amelytõl kezdve nyomon követhetjük a lovak fejlõdését 60 millió éven keresztül, egészen az Equus cabalusnak, a háziló õsének-mintegy egymillió évvel ezelõtti- megjelenéséig. Az Eohippus róka nagyságú állat volt, négy ujjal a mellsõ, és három ujjal a hátsó lábakon. A szõrzete csíkos vagy foltos lehetett. A mocsaras területeket fák nélküli síkságok váltották fel, és az Eohippus leszármazottjai alkalmazkodtak ehhez. Amerikából kiindulva elterjedtek az egész Földön, a jégkorszak elõtt meglévõ földszorosokon keresztül. Késõbb a lovak teljesen eltûntek az amerikai kontinensrõl, egészen addig, amíg a XVI. században a spanyol hódítók be nem telepítették õket.

Ebben az évszázadban három professzor, J. G. Speed Edinburghból, Edward Skorkowski Krakkólól és Hermann Ebhardt Stuttgartból alapos vizsgálatoknak vetette alá a korai lovak csontjait, fogazatát és egyéb maradványait. Kutatásaik eredményeképpen azt a következtetést vonták le, hogy a ló háziasítását-ami 5000-6000 évvel ezelõtt történt Eurázsiában (Mongólia)-megelõzõen az Equus fajnak négy alfaja volt. Ezeket a következõképpen nevezték el:

-1-es pónitípus => Ez a típus Északnyugat-Európában fordult elõ. 126-128 cm magas volt, egyenes fej, széles homlok és kicsi fülek jellemezték. Igen jól bírta a nedvességet, és a zord körülmények között is jól boldogult. Az Alaszkában talált leletek alapján állkapcsa az Exmooréhoz hasonlított leginkább.

-2-es pónitípus => Észak-Eurázsiában elõforduló típus volt, 140 és 142 cm közötti marmagassággal. Nehéz testalkat és durva megjelenés a legfõbb jellemzõje. Nagy fejû konvex profilú állat, leginkább a przewalski lóhoz hasonlított. A hideggel szemben ellenálló, erõteljes ló volt.

-3-as lótípus => Ezt a Közép-Ázsiában elõforduló állatot a következõk jellemezték:kb.143 cm marmagasság, sovány testalak, vékony bõr, finom fülek, hosszú, keskeny test és nyak, valamint csapott far. Ellenállt a kiugróan meleg idõjárásnak is, és képes volt sivatagi körülmények között is fennmaradni.

-4-es lótípus => Ez a ló Nyugat-Ázsiában fordult elõ és az arab ló „prototípusának” tekintik. 100 és 110 cm marmagasságú, igen finom, törékeny felépítésû, kis fejû és konkáv profilú állat volt.

A négy alaptípus egy lépéssel közelebb visz bennünket a modern lófajtákhoz.

A mai lovak tehát mind egyazon õstõl eredeztethetõk, és a fajták között meglévõ különbségek a földrajzi, éghajlati eltéréseknek és a tenyésztõi munkáknak köszönhetõk. A vaskorban már nagy különbség figyelhetõk meg a keleti és a nyugati lovak között. A keleti lovak legjelesebb képviselõje a szkíták lova. Ez egy, az arab lóra emlékeztetõ, de annál tömegesebb, kb. 135 cm marmagasságú, nemes megjelenésû, szép ló volt. Hadizsákmány formájában terjedt el Görögország és a Római Birodalom területén is. Európában ekkor az úgynevezett kelta ló volt az elterjedt, amely kisebb és vékonyabb csontozatú volt a szkíta lovaknál. A mai hidegvérûhöz hasonló lovakat tehát nem Nyugat-Európában tenyésztették elõször, hanem a Perzsa Birodalomban, i. e. 5. században. A nyugati lovagok hidegvérû jellegû lovai csak sokkal késõbb alakultak ki. A meghatározó jelentõségû arab lovakat nagyon késõn, a 7. század környékén tenyésztették ki. Ezek a lovak –mivel Arábiában lovak még az i.e. 4.-5. évszázadban sem léteztek- minden bizonnyal perzsa és türkmén õsökre vezethetõk vissza, viszont az arabok olyan magas szintre emelték lótenyésztésüket,(tudatos tenyésztést folytattak, törzskönyvet vezettek lovaikról-fejben) , hogy szinte nincs olyan melegvérû lófajta, aminek a kialakításában ne játszottak volna szerepet. Az idõszámításunk utáni évszázadok a ló törzsfejlõdése szempontjából már szinte elhanyagolható változásokat hoztak, viszont annál nagyobb változatosságban alakultak ki a világ különbözõ lófajtái, az 50 cm magas Fallabellától a kétszáz cm magas Shire-ig, a másfél mázsás shetlanditól a tizenkét mázsás hidegvérûkig-, amelyek mind egyazon fajhoz tartoznak.

Aló színe, bár a teljesítménnyel nem áll összefüggésben, mégis nagyon fontos. Fontos egyrészt azért, mert bizonyos színek bizonyos fajtákhoz rendelhetõk, vagy mint kizárólagos szín, vagy mint jellemzõ szín. Vannak fajták, amelyek bármilyen színben elõfordulhatnak. A hagyományos fajtáknak többnyire van jellemzõ vagy kizárólagos színük. Ezenkívül esztétikai szempont is, hiszen egy szép színû ló jelentõsen megnöveli az adott ló fizetési hajlandóságunkat, ha éppen vásárlásról van szó. Tény, hogy azonos két ló közül, ha az egyik hollófekete vagy izabellafakó, bizonyára keresettebb lesz, mint pej társa. A szín meghatározásnál beszélhetünk alapszínekrõl, azok változatairól, és ezen belül nehezen megkülönböztethetõ árnyalatokról. A fõszín és a színváltozat állandó tulajdonsága az egyednek, a színárnyalat viszont nagyban függ a ló kondíciójától, szõrzetétõl, az évszaktól, egészségi állapotától. Ezért a színárnyalatokat a ló azonosítása, törzskönyvezése során nem lehet alapul venni, míg az alapszínt és annak szín változatát szükségszerû. A jól táplált, egészséges ló, rövid nyári szõrzetén alma nagyságú körök jelennek meg (almázottsága). Minden alapszínben megjelenhet a tûzöttség, ami bizonyos mennyiségû fehér szõrszál jelenlétére utal. Ez alapján lehet gyéren tûzött, tûzött, erõsen tûzött sárga, pej, fekete, stb. A magyar nyelv a kutatók szerint kb. 300 szót használ a ló színének jelölésére. Természetesen ezek között vannak szavak, amelyek azonos színt jelölnek, csak más tájegységekben használatosak. Az alapszínek, amit mindenhol csakis ugyanarra a színre lehet érteni és használni, az alábbiak: sárga, fekete, pej, fakó, deres és a szürke. Speciális szín a tarka, amikor az elõbbi alapszínek fehér foltokkal jelennek meg a ló testén .A ló színének öröklõdése sokat vitatott, bonyolult kérdés, mégis az mondható, hogy a fent leírt sorrendben nyomja el az erõsebb szín a gyengébbet. A leggyengébb a sárga, a legerõsebb a szürke. Ez adja a szín öröklõdés két alapszabályát: két sárga lónak csak sárga csikója születhet, illetve szürke csikó csak akkor jöhet a világra, ha legalább egyik szülõ szürke. A sárgát ugyanis minden szín elnyomja, a szürke pedig minden színt elnyom, ha megjelenik adott egyedben. A sárga szín: a szõrszálak színe a barna, sárgásbarna valamilyen árnyalata a világos mogyorószíntõl a majdnem feketéig. A hosszú szõrök és a lábvégek nem feketék, hanem a fedõszõrökkel közel azonos színûek. A lovon- bármi olyan színû legyen is- elõfordulhatnak fehér jegyek. Ezek a fejen és a lábon esetenként ritkán a test egyéb táján jelennek meg. A fejen elõforduló jegyek az alábbiak. A homlokon megjelenõ kisebb-nagyobb fehér foltok a virágcsa, a kis virág, a virág, a kis csillag, a csillag, nagy csillag, félhold, szabálytalan nagy csillag, megnyúlt csillag, orrhátra nyúló csillag. Ezek lehetnek úgynevezett árnyékolt szélûek. Az orrhát közepén van a rövid, hosszú, keskeny, széles orrcsík, az egész orrháton a homloktól az orrnyílások magasáig fut a hóka, ami lehet keskeny hóka, széles hóka, megtört hóka. Az orron lévõ rózsaszínû kisebb-nagyobb folt az orrfolt, ha a jegy a felsõajakon van, akkor piszra ha az alsón, akkor tárcsa. Ha mindkettõn és nagy kiterjedésû, akkor tejfeles szájú a ló, ha ugyanez a jegy pettyes, akkor békaszájról beszélünk.